Ezt az OS-t egy karácsonyi húzás keretében írtam meg, remélem, tetszeni fog a húzottamnak. Jó olvasást! :)
Szereplők: Jaebum, mint egy bátyj, Youngjae, mint egy szóló énekes
A történetben előfordulhatnak olyan elemek, melyek nem biztos, hogy egyeznek a valósággal.
Mindenki, akikkel az évek során
találkoztam, értem ezalatt a profibb, tapasztaltabb előadókat, énekeseket mind
azt mondták, hogy “áh, egyszer majd úgy is elmúlik az érzés. Évek óta csinálom
ezt, és már fél év után nem éreztem lámpalázat”. Mind olyan nagyra van a
tapasztaltságával, hangoztatják az ő jobbjukat, hogy milyen sokat tudnak, pedig
biztos van bennük is egyfajta félelem, megfelelési vágy a közönség felé. Úgy,
ahogy most bennem is megvan ez az érzés. Pedig pont másfél éve vagyok a
hivatalos előadók sorában, és szerencsémre a debütálásom előtt összetudtam
hozni egy kisebb rajongói tábort, ami időről időre egyre nagyobbra duzzadt,
emellett az utálók és a rajongók megoszlanak, mindből van bőven, de ez minden
híres embernél így van. És még mindig van lámpalázam, ember.
Ez a hírnév velejárója, szóval az embernek tisztában kell lennie, mibe vág
bele, mielőtt lefirkantja a nevét bármilyen hivatalos papírfecnire.
Próbálom magam lenyugtatni, szabad kezem a
gitár nyakát szorítom, hogy megpróbáljam valamennyire lenyugtatni magam, de
szinte lehetetlen a művelet. Tudom, hogy amint belekezdek az első számba, fél
perc után úgy felszabadulok, mintha csak magamnak énekelném a dalt, és onnantól
az egész estét élvezni fogom. De addig még túl kellett élnem valahogy bakik
nélkül.
Amint kifújtam a bent tartott levegőt, és
elszámoltam magamban tízig, erőt vettem magamon, és régi társammal együtt
felléptem a pódiumra egy hatalmas mosoly kíséretében. A kis stadionban az egész
tömeg egy emberként sikít és éljenezik fel, akik azért jöttek, hogy lássák, mit
alkotok ma. Na persze, nem olyan értelemben… ha érted, mire gondolok.
Mindenki a nevemet kiáltotta, mindenki
sikítozott, miközben én buzgón integettem arra, amerre csak lehetett. Az
emelvény közepén elhelyezett kis kör alakú székre ültem le, gitáromat az ölembe
vettem, és a közönség felé néztem. A reflektorok mind szinte a szemembe
világítottak, alig láttam valamit, kivéve a villódzó fényeket és fehér telefon
kijelzőket, amik az emberek magasba tartott kezeiben voltak halálra ítélve. Ha
kiesik valaki kezéből, annak annyi. Mások rálépnek, betörik a kijelző, mehet a
szervizbe, és a mai koncert már ugrott is, mert nincs felvétel. Elmosolyodtam,
és a mikrofont kényelmes magasságba helyezve egy kis hatásszünet után
beleszóltam.
– Köszöntök mindenkit ma este! – Általában
nem szoktam sokat beszélni, ezen ez alkalommal sem változtattam. – Remélem,
hogy élvezni fogjátok a ma estét és nem bánjátok meg, hogy eljöttetek –
engedtem el a mikrofont. Lepillantva a hangszerre lefogtam az akkordokat, és
megpengettem, mire az emberek az első hangokat meghallva megint ujjongásban
törtek ki. Ezek a pillanatok sokszor egy-egy apró mosolyt csalnak ki belőlem,
mint ahogy most is, majd körülnéztem és belekezdtem a dalba. A begyakorolt
hangok, ahogy a húrokat lefogtam, olyan volt, mintha ezer éve ezt a dallamot
hallgattam volna, míg nem társult hozzá a szöveg is, ami egy egész történet
kezdetét kezdte el lefesteni egy láthatatlan papírlapra.
Ahogy a dal véget ért, a fények
kialudtak, végre nem vakítottak meg azok az átkozott masinák, de nem volt
megállás. A következő dal előkészítéséhez át kellett adnom a gitárom, a szék
elkerült a helyéről, nekem egy farmer dzsekit adtak, amit a fehér pólómra
vettem fel, és egy mini mikrofont aggattak a fülemre. A táncosok beiszkoltak
mögém, miközben az első dallamok felcsendültek a hangfalakból, fél perccel
később pedig a reflektorok is újfent a megvakításomon mesterkedtek. Attól
tartok, hogy lassan fel kéne keresnem egy szemész szakorvost…
Négy egymást követő dal lejátszása után
kaptam egy kis pihenőt, egy széket, és vizet, hogy valamennyire felrázzam
magam. Miközben kortyoltam, azon pörgött az agyam, hogyan tehetném izgalmassá
ezt a fellépést, vagyis kiskoncertet, aztán eszembe jutott egy hihetetlenül jó
ötlet. De lassan kell beadagolnom a közönségnek, ezért felvezetem egy kis
felesleges fecsegéssel.
– Hát, azt hiszem nem kell már
bemutatkoznom. – A mikrofont elemeltem ajkaimtól, és vártam kicsit, amíg
kifújom magam. Pár másodperc múlva megint beleszóltam. – Nos, biztos sokan
hallottátok már, hogy a turné idején - ami nem mellesleg két és fél hét múlva
indul -, rengeteg országban fogok fellépni, és rengeteg emberrel fogok
találkozni. Lesznek olyan különleges események, mint most is, hogy – nyujtottam
el az “o”-t, és egy kicsit vártam. – ...egy-egy embert felhívok a színpadra,
aki tud, ismétlem, aki TUD gitározni – mondtam, mire egy jó páran elkezdtek
üvöltözni, de megpróbáltam csendre inteni őket. – Nyugalom, nyugalom – emeltem
fel a kezem. – Az IS kikötés, hogy tudja a következő szám dallamát eljátszani –
próbáltam túlkiabálni a tömeget, bár ez mikrofonnal a kezemben nem nehéz. A
kijelentésemet követően hirtelen igen megtizedeltem a kiáltozó tömeget. Még
volt egy pár kéz a magasban, de mind olyan túlbuzgó volt. Olyan kellett nekem,
aki nem izgulja túl a dolgot, nem rontja el, és ez már a nézőtéren is
megmutatkozik egy emberen, ha ránézek. Különleges erőm van, az emberek
általában lefagynak, ha rájuk nézek. De volt egy valaki, aki mereven bámult
rám. Tudtam, hogy őt kell a színpadra felhívnom.
A szemébe néztem, és intettem a fejemmel,
hogy jöjjön fel. Nem értette elsőre, ezért ezt a mozdulatot sokáig folytattam,
amitől egy idő után mindenki röhögni kezdett, én pedig végül a “B” tervhez
folyamodtam.
– Na, jó, gyere, nem rángatózom többet,
csak gyere már fel – nevettem a mikrofonba és rámutattam a srácra, aki azelőtt
teljesen bátran és mereven nézett a szemembe. Meglepődve kezdett lassan
hátrálni, miközben egy mellette álló lányzó a karját rángatta, és valamit
kiabált neki, aztán elindult a színpadra vezető lépcső felé.
– Oké, és most van bármi sejtésed, mit
fogunk csinálni? – kérdeztem tőle, mikor már mellettem állt a színpadon,
féloldalasan a közönség és felém fordulva. Rám emelte tekintetét, és unottan
pislogott egyet.
– Olyan nyilvánvaló, hisz az előbb még el
is árultad, mi a feladat.
– Ezt tettem volna? Nemár! Csak szívatsz!
– csaptam vállon, és komoly arcot vágva elléptem tőle egy fél métert. A
közönség megint felröhögött, én pedig mosolyogva folytattam. – Aish, az
istenért. Minden nap találkozom komikusokkal, de ilyet még nem láttam – tártam
szét a karom. – Na, jó. Igazad van, tudod mit? Itt a gitárom, ülj le arra a
székre ott – mutattam a kis forgós fekete ülőalkalmatosságra – ...és mindjárt
mondom, hogy mit fogunk játszani – utasítottam finoman szólva, aztán
elkuncogtam magam. Elindult a szék felé és közben megkapta a gitáromat is egy
kulisszástól, mire hirtelen elkiáltottam magam. Abban a pillanatban úgy
összerándult, hogy alig tudtam visszatartani a nevetésem, és rajtam kívűl
szinte mindenki felröhögött. Úgy nézhettem ki, mint egy majom, úgy
összeszorítottam a szám.
Újra.
Imádok az embereknek jó kedved teremteni,
tudni, hogy miattam érzik jól magukat a koncertjeimen. Az mindig olyan jó
érzés, mikor tudom, hogy vagyok valaki, akire felnéznek, és akit tisztelnek.
– YA! – szóltam a srácnak. – A Slow
Motiont letudod játszani?
Egy pár másodpercig meglepetten néz rám a
széken ülve, gitárommal az ölében, de pár pillanaton belül biztosan bólintott, mire
én is. Háromtól számoltam vissza a feltartott kezemen számolva, és mire az
egyest is elhagytam, megszólaltatta a hangszert, melynek hangjára pedig én
válaszoltam. Imádtam ezt a számot mindig is, régi emlékeket idézett fel bennem
a lassú dallama, mely minden pillanatban rabul ejtett. A gitár dallamos hangja
bekúszott elmém minden kis zeg-zugába, és élvezettel hallgattam. Nem is kellett
más, a zenének éltem, és ezen nem akartam változtatni. Később mégis megtörtént.
– Daehyun! – kiabálok barátomnak, aki
éppen a fürdőben van, de azért visszakiált egy “igen?!”-t. – Nem láttad
véletlen a pengetőmet? A koncert óta nem találom.
Daehyunnál voltunk, hisz ő lakott a
legközelebb a koncert helyszínéhez, így praktikusabb volt idejönni, miután elég
sokáig elhúzódott az egész esemény. Ráadásul ő a legjobb barátom már hét éve.
Az idő során folyton áthívtuk egymást, ha lehetőségünk volt egy kis szabadidőt
szánni az életünkből a másikra. Én általában a dormba hívom át, ő prdig nyilván
a saját lakására, és úgy igazán mindig elvoltunk. Régi gyerekeknek
számítottunk, ésbinkább választottuk a társasjátékot, mint a kockulást. Semmi
értelmét nem látjuk, ha egyszer azért lógunk együtt, mert egymással szeretnénk
foglalkozni.
Hajnali fél egyet ütött az óra, körülbelül
negyed órája érkeztünk meg, én meg vagy öt perce keresgélem a kabala
pengetőmet, de sehol nem találom. Hol hagyhattam el?
– Megnézted a táskádban?
– Dae, már mindent feltúrtam.
– Öt perc alatt? Biztos lennie kell még
olyan helynek, ahol nem kerested eddig. Nézz be minden kis zsebbe!
– Hyung, már mindent megnéztem! – túrok
bele idegesen minden zsebbe újra és újra, minden apró kis lim-lomot kidobálok,
amit hónapokon keresztül benne hagytam, de semmi. Se a gitártokban, se sehol. –
Nem találom! – nyögtem fel panaszosan, kissé idegesen. Muszáj volt megtalálnom.
Pár napon belül kezdődik a turné, nekem pedig kabala nélkül nincs annyi
nyugalmam sem, mint általában a koncertek alatt, ha már egy ideje a színpadon
parádézom.
Pár perc múlva Dae kijött a fürdőből
derekára csavart törülközővel, és haját törölgetve. Összevont szemöldökkel a
padlót figyelte, látszott, hogy nagyon erősen gondolkodott valamin. A
szétdobált cuccaimon átlépve levetődött az ágyára nekem háttal, ki a földön
görnyedt törökülésben, és úgy gondolkodott tovább egy szó nélkül. Pár perc
múlva megfordult, és mindentudóan nézve rám megtámaszkodott hozzám közelebb eső
karján, és megkérdezte: - nem lehet, hogy annál a rajongódnál maradt, aki
játszott a gitárodon? – vonta fel egyik szemöldökét, mire a homlokomra csaptam.
Hát persze, csak ő lehetett! De hogyan találjam meg a srácot? Azt sem tudom, mi
a neve.
– Basszus... lehetséges, hogy nála van. De
hogyan találjam meg? Nem tudom, ki ő, hogy hívják, hol lakik…
– Csak járkálj egy ideig a környéken,
aztán lehet, hogy egy nap összefutsz vele – javasolta egyet rántva vállán. Hát…
nem valami bomba biztos terv, de nem megoldhatatlan. Ha szerencsém van, akkor
szöuli, ha nem, akkor megszívtam, mert vehetek egy másik pengetőt, a régit meg
cseszhetem.
Egy héten keresztül mindennap órákat
sétáltam a környéken. A napok ugyanolyanok voltak, lassan összefolytak a szemem
előtt, és mindennap kerestem, nem hiába, ugyanis azon a héten pénteken…
– Köszönöm, legyen szép napja! – jött ki
előttem egy élelmiszer boltból egy férfi, akinél volt egy pár zacskó. Olyan
ismerősnek tűnt, de a szemembe sütő naptól alig láttam valamit, megint. Kezemet
ellenzőként használva jobban megnéztem, amit tudtam belőle. Egy zöld pulcsi,
sztreccs nadrág és egy krém színű bakancs volt rajta. A tavasz vége felé ez még
pont jó összeállítás is volt, és sejtésem szerint talán ő lesz az, aki nekem
kell.
Felgyorsult szívvel, megszaporázva lépteimet
indultam a srác után, akit öt perc után be is értem. Megfogtam a vállát, mire
összerezzenve hirtelen lelassított, és a felém eső fülhallgatót kitépte a
füléből. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, de továbbra is értetlenül meredt
rám válla fölül, magyarázatot keresve erre a hirtelen cselekedetre. Zavartan
megvakartam a tarkóm, és a földet kezdtem bámulni. Miért nem kérdeztem meg a
nevét a koncerten? Miért vagyok ilyen hülye? Valahogy bele kellett kezdenem, ha
vissza akartam kapni a kabala pengetőm.
– Azt hiszem, téged hívtalak fel a
színpadra egy hete azon a koncerten. A-a fények miatt nem igazán emlékszem az
arcodra, de azt hiszem, te voltál – kezdek bele kicsit remegő hangon, hiszen
csak úgy letámadtam egy idegent, akinek még a nevét sem tudom. Remélem,
hamarosan megtudhatom. A koncerteken, az emberek, a publikusság előtt nem
vagyok olyan szerény és bátortalan, az egy teljesen másik oldalam, de egyetlen
egy emberrel szemben már más a helyzet. Olyankor olyan, mintha meghunyászkodnék
kicsit.
Továbbra is várt, gondolom arra, hogy mit
mondok még, ezért folytattam.
– Szeretném visszakapni a pengetőm.
Felnéztem rá, mire láttam, hogy mosolyogva
néz rám, aztán elfordítja fejét, és teljes testével felém fordult.
– Im Jae Bum – nyújtotta a kezét. – Igen,
én voltam, akit felhívtál a színpadra – mosolygott még mindig, miközben én
elfogadtam a kezét, és már majdnem nekem is kijött a számon egy bemutatkozás,
mire rájöttem, hogy tudja, ki vagyok, ha ott volt a koncertemen, de nem látszik
valami nagy rajongónak. Még csak rajongónak sem. – Tudom, ki vagy, nem kell
bemutatnod magad.
– Van kedved sétálni egyet? Elkísérlek –
ajánlottam kedvesen, de igazából csak a pengetőm kellett.
– Oké, kösz – nézett rám furán, de azért
szája sarkában mosoly bujkált. – Egyébként, a húgomat kísértem el azon a napon,
és csak azért tudom eljátszani gitáron a dalaidat, mert én vagyok neki a
kíséret. Fel szokta dolgozni a dalaidat, meg úgy egy csomó előadó számát.
– Valóban? – nézek rá meglepetten
– Igen, de neked mi a véleményed erről a
popsztár életről? – nézett rám kíváncsian. Nem nézett ki úgy, mint aki
tolakodni akarna, hisz a kíváncsiság apró szikrája gyúlt szemeiben. Nem volt
felőle rossz előérzetem, bátran meséltem neki dolgokról, amik érdekelték, és
amúgy tök jól el is voltunk. Meg is beszéltük, hogy a pár nap múlva esedékes
koncertemre ellátogat, hogy odatudja adni a pengetőt, mert nekem az
elkövetkezendő napok az eseményig csak munkával fognak telni nuku szabadidővel.
Valamiért olyan érzésem volt, mintha az a koncert különlegesebb lenne ez
eddigiektől eltekintve, ezért néha kisebb gyomorgörccsel méláztam el rajta,
hogyan fogunk majd beszélgetni, és hogyan fog történni a kabalám átadása. Ó, én
akkor még csak elképzelni sem tudtam volna, mi fog történni…
A fellépés előtt tíz perccel egy kiáltozó
hang ütötte meg a fülem, amely a nevemet ismételgette folyton-folyvást.
Sejtettem, hogy ez Jaebum lesz, azért mégis reméltem, hogy nem keveredett
bajba, csak engem keres. De nem.
A backstage bejárata előtt két biztonságis
fogta közre két oldalról, amit nem tudtam, mire vélni, hiszen szóltam a
személyzetnek, hogy fog majd jönni egy Jaebum nevű srác, aki a pengetőmet adja
majd vissza, de úgy látszik, a biztonságisokhoz ez az infó nem jutott el.
– Engedjenek már el! Ott van! Ott van ő,
Youngjae! Látják? Hozzá jöttem, úgyhogy kotródjanak az utamból, vagy
mindkettejüknek lekeverek egyet!
– Akkor eddig miért nem tetted már meg? –
röhögött rajta az egyik.
– Mert a koncentrációm nem volt elég jó,
de ha most elengedtek, újra próbálhatjuk! – kalimpált az őrök között, mire azok
visszalökték, és Jaebum nekilódult. Én megindultam közben feléjük, és mikor
elhangzott tőlem a “velem van” mondat az őrök elléptek előle, és mivel nem tudott
lelassítani nekem ütközött, én pedig egyensúlyomat vesztve hátraestem, és a
mellkasomon landolt.
– Uh, basszus… – fogtam a fejemet, és
felszisszentem. Jaebum rajtam elkezdett röhögni, mire lenéztem rá, ő pedig fel
rám. Az őszinte, csillogó barna íriszeitől, mosolygós arcától nekem is
mosolyogni támadt kedvem, aztán pedig a ragályos nevetése engem is kacagni
késztetett.
A színpadon, kedvenc kabalámmal a
kezemben, és régi haverommal, a gitárommal állva, a fények megvakítottak, alig
láttam valamit a közönségből, mint mindig, de egyvalaki arca tökéletesen
kirajzolódott. Az első sorban mosolyogva kiabált nekem, folyton ragyogott az
arca, én pedig folyton éreztem az a fura, bizsergető érzést. Nem tudtam, hova
rakni, de valahogy kellemesnek hatott. Vártam a folytatásra...
...Amit meg is kaptam, de még mennyire.
Hát, tudod mi lett abból a kellemes érzésből? Basszus, szerelem, amit életemben
nem gondoltam volna, hogy velem megtörténik. Hiszen, mikor megismertem, valóban
éreztem valami furát a közelében, valami egészen különlegeset, de egyáltalán
meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet a vége. Sejtelmem sem volt róla, hogy
meleg vagyok, szívem átadásának pillanatáig. Azóta hét hónap telt el, mióta
először találkoztunk, viszont csak négy, amióta valóban egy pár lettünk.
Az esti órákban, az utcai lámpák
bevilágítják az utcát, fénye beszűrődik az ablakokon keresztül, és különös
árnyékokat vet a bútorokra. A nappali kanapéján fekve nézünk egy olyan filmet,
amiből biztos semmire sem fogunk emlékezni, mivel nem igazán köt le minket.
Annál inkább egymás ajkainak ostromlása, és a másik bizsergető érintéseinek
realizálása, amelyekbe mindketten beleremegünk. Sosem voltam olyan boldog, mint
most. Sosem gondoltam volna, hogy az éneklésen kívül más is boldoggá fog tenni,
mivel a munkám száz százalékosan lekötött. Mégis most érzem magam teljesnek.
Kuro, a közös golden retriever lány
kutyánk szeret belerondítani a szép pillanatokba, mint most is.
– Jól van, Kuro, jól van – szakadok el
nevetve kedvesem meleg, puha ajkaitól. – Mindjárt megyünk sétálni, várj egy
kicsit – bontakozom ki lassan Jaebum öleléséből, és a padlón heverő pólómat
felkapom gyorsan. – Irigy kutya – suttogom még orrom alatt mosolyogva, miközben
hallom magam mögött mozgolódni Jae-t is, hiszen mindig együtt visszük a dögöt
sétálni.
– Nem veszel fel vastag zoknit? – kérdezi
meglepetten, mire felnézek rá. – Folyton panaszkodsz, hogy még a bélelt cipőben
is megfagy a lábad.
– Hova rohansz? Nem időre visszük Kurot –
nevetése kihallatszik az előszobából, amin én elmosolyodom.
– Nem baj! Rohanok, hogy minél hamarabb
tudjuk vinni Kurot, és a kezedet foghassam! – kiabálok vissza a zoknimat a
fiókban keresve, amit megtalálva vissza is sietek Jae-hoz. Felkapom magamra a
cipőt és a kabátot, sapkát, sálat. Jaebum már teljes harci díszben, Kuro
pórázát kezében fogva vár rám mosolyogva. Felpattanok, mellé lépek, és együtt
kisétálunk a lakásból.
December volt, így igazán örültem a
hóesésnek, mely minket fogadott. Az utcai lámpák fényében lépkedve, hideg ujjaimat
az ő hideg ujjai közé fűzöm, és ahogy megérzem bőre puhaságát, a fázásom
azonnal tovaszáll, és helyét a melegség veszi át. Kezünket zsebébe tuszkolja,
így még közelebb kerülök hozzá, és szabad karomat az ő behajlítottja köré
fonom. Így rójuk az utcákat Kuroval, aki úgy érzi, mindent meg kell
szimatolnia, különben még a hangyák párzásáról is lemarad, ha nem teszi.
